SzokeSzandraOpus_foto Schindl Gabriella (18)

Nehéz egy új generációt képviselve bemutatkozó lemezzel színpadra állni, és a helyzet még nehezebb lesz akkor, ha kiderül, hogy ez a bizonyos első lemez ráadásul jól is sikerült. Szőke Szandra a Memory Palace című album megjelenésének napján a Budapest Jazz Clubban adta elő kvintettjével a teljes anyagot, és nem rohanok túlságosan előre, ha azt mondom: az énekesnő komoly jövőbeli kihívások elé állította saját magát. Ahogy a számközi felkonferálásokban elmondta, a dalok szövegeit ő írja, az alapdallamokat is ő találja ki, majd a zongorista Cseke Gábor harmonizál, hanszerel és formába önt, a végeredmény pedig – ezt már én teszem hozzá – egységes, ám zenei és gondolati oldalról nézve is meglehetősen szofisztikált lett.

A koncertet Oláh Péter jól eltalált hangszínen, ötletes, lassan kíséretté alakuló bőgőszólóval nyitotta, ehhez kapcsolódott Szőke Szandra. Meglepő volt hallani, amint a Kimnowak Gyémánt című száma bontakozik ki, de ha egy kicsit a jazz története felé fordulunk, észrevehetjük, hogy a popslágerek minidg is az alapját képezték az aktuális kortárs jazznek: így volt ez Charlie Parker idejében, és így van ez ma is. A visszafogott, inkább a finom megoldásokra fókuszáló duó ügyes felvezetése volt a hullámzóan sodró Monochrome-nak, amely csúcspontját Cseke Gábor szólója közben érte el-. Már itt feltűnő volt a trombitán és szárnykürtön játszó Fekete István különleges szerepe. Szordinált szólama amolyan második főszólamként működött, hol Szőkével párhuzamosan, hol önállóan, majd kerülgetve egymást jutottak el a végkifejletig. A Whitewater kissé misztikus hangvételét ütni látszott a szintetizátor szőnyeghangszíne és – gondoltam – enélkül talán jobban kidomborodna a darab karaktere; a középrész bőgőszólója és a rövid spoken word betét mégis igazolta ennek szükségszerűségét, és nyilvánvalóvá vált, hogy a kvintett rendelkezik a „magunkat kívülről látni” képességével, mert a szerzők megtalálták, mi teszi kerekké a kompozíciókat, milyen megoldások szükségszerűek egy-egy hangulat megfestéséhez. És hogy mennyire foglalkoztatja a zenekart a kérdés, arról a szünet után másodikként eljátszott Woolban a magát belülről vizsgáló egyén dillemmájaként énekelt Szőke Szandra. Ezt a darabot a keleties fordulatok és a darbuka használata emelte ki a többi szerzemény közül, a filozofikus gondolatok viszont ugyanúgy megjelennek másutt is, csakúgy mint az irodalmi igényességű szövegek. Az irodalmi kötődés a ráadás előtti utolsó számban külön hangsúlyt kapott a Nagy László fordításában megzenésített García Lorca-vers, az Alvajáró románc formájában (a dal címe: Zöld), ami ugyanúgy zongora-ének duóval kezdődött, mint a talán legszebb harmóniafordulatot tartalmazó In Between the Lines.

A lemezt nem mertem megvásárolni a koncert után, mert Szőke Szandra vidám, lendületes, érett előadása a rögzített anyag megváltoztathatatlanságán keresztül nem jöhet át olyan erővel, ahogy az élőben megtörtént; ez az anyag arra született, hogy élőben adják elő! Kiváló zenészteljesítményeket hallhattunk, mind az öt tagnak lehetősége van autonóm módon viszonyulni a kompozíciókhoz, ugyanakkor a nem is olyan hosszú idő óta működő együttes belső kölcsönhatásai az egyéni megnyilvánulásokat is keretbe foglalják, és ez nem kis dolog. Cseke Gábor és Fekete István szólói rendszerint jó néhány fokkal magasabbra hevítették egy-egy szám hőfokát, amihez nagyban hozzájárult Pusztai Csaba cizellált, változékony dinamikával színezett dobolása. Külön megemlítendő, amint az In Between the Linesban a középrészben alig érzékelhetően gyorsabb tempót fogott: ezek az apró momentumok teszik igazán lélegzővé, gördülékennyé a Memory Palace szerzeményeit. Majd’ mindegyik számban triolás alaplüktetéssel találkozhatunk, ami egyfajta belső bluesra utal, igaz, a többrétegű építkezés jelentősen elfedi és csak meg-megvillanni engedi az anyag ezen jellemvonását. Szőke Szandra határozott, tiszta és jól azonosítható énekhanggal mutatkozott be első lemezén. A ráadásként előadott Svéd című kompozíció párbeszéd jellegű szövegét Cseke Gábor édesapja írta, a sorból azonban kilógott a dal amiatt is, mert itt az énekesnő egy Cserháti Zsuzsát idéző tónust vagy talán inkább előadói hozzáállást vett elő. Szőke Szandrára a BJC teltháznyi közönsége most felfigyelt, és bizonyára figyelni fogják ezután is, hogy folyamatosan erősödő zenekarvezetőként miként szélesíti tovább az utat, amelyen elindult.

A teljes írás elérhető itt.